Veres Dóra: Ásó, kapa, ráfkarika

Előző dolgozataimhoz hasonlóan ebben a tanévben is lakóhelyem adta kutatási témám ötletét. A rackajuh és a csárdák bemutatása után azokat a mestereket kerestem fel, akik a gazdálkodók munkáját a leginkább segítették. Szüleim, nagyszüleim megélhetéséhez is nélkülözhetetlen eszközök készültek a helyi iparosok műhelyeiben.

Feltételezésem szerint a kovácsok és a kerékgyártók munkája volt a legfontosabb a falusi emberek számára, akik a bevezető utak mentén telepedtek le a könnyebb megközelítés miatt. Mára a kézi szerszámok személyre szabott gyártása helyett a tömeggyártás a jellemző.

Kutatásom a kovácsok felkutatásával indult, de olyan szoros kapcsolatot találtam a kerékgyártókkal, hogy kibővítettem erre a területre is a dolgozatomat. Nagyon kevés, a szakmájában még dolgozó mestert találtam, ezért múzeumi, levéltári adatok felkutatása mellett a könyvtári és internetes oldalak segítségét vettem igénybe. Két ma is dolgozó mesterrel készítettem interjút, és beszélgettem visszaemlékező rokonokkal. Készítettem vázlatrajzot a kovácsműhely legfontosabb kellékeiről, majd internetes térképen ábrázoltam a településemen megismert iparosokat.

Dolgozatomat földrajz tudományterület társadalomföldrajz, azon belül településföldrajz területen kezdtem el, de közben antropológia - tárgyi néprajz – kézművesség - népi kisipar részterületre kitérve egészítettem ki.

Megtudtam, hogy minkét szakma munkája nélkülözhetetlen volt a szerszámok elkészítésében. Az egyedi eszközöket az elvégzendő feladatok és a vele dolgozók igényei szerint készítették el a mesterek. A patkó, kapa, de a szekér is megrendelésre készült, mivel folyamatosan használták, ezért javításuk is elkerülhetetlen volt, cseréjük csak akkor történt, ha már nem lehetett megújítani azokat. Boltban nem igen vásároltak, a vásárokban lehetett legfeljebb újakat venni.

Térképen ábrázolva láttam meg, mennyire közel laktak egymáshoz a kovácsok és a kerékgyártók, mennyire szorosan kötődtek a főutakhoz. A rajzom mutatott rá, és ez újdonság volt számomra, hogy a település azon részén dolgoztak legtöbben, ahol a régebbi, gazdák által lakott utcák vannak. A szegényebbek lakta, később épült településrészeken az iparosok kevesebben éltek. A műhelyeket előszeretettel üzemeltették a határszéli sarokportákon.

A legtöbb még élő mester csak javításokkal foglalkozik, felváltották őket a bonyolult gépeket szerelők. Lakatos, elektronikai műszerész, gépszerelő lett a kovácsokból. A kerékgyártók munkája is leszűkült, bár ásó, kapa nyele még mindig törik és vannak a díszként készült szekereken is javítható hibák. A kihalás és az elhalálozás jellemző a régi szakmákra és művelőikre. A mai fiatalok nem jelentkeznek, de nem is választható számukra ilyen foglalkozás, mert nem biztosítaná a megélhetésüket: a javítás ma már nem divat, inkább újat veszünk.

A régi szerszámokkal már nem találkozunk a mindennapi életünkben, a legtöbb eszközt a balmazújvárosi Semsey Andor Múzeumban láttam. Édesapám az interjúban szereplő mesteremberekkel készíttetett a szüreti felvonulásra egy lőcsös szekeret és egy kubikos taligát, mert számára nagyon fontos, hogy nekünk, gyerekeknek meg tudja őrizni a múlt emlékeit. A hagyományok őrzése közös feladatunk!  Kézi arató és birkanyíró versenyek alkalmával a versenyzők az eredeti eszközöket használva a szakmák megőrzését is segítik.

A mesterek emlékét pedig a dolgozatommal kívánom továbbéltetni.