Varga Veronika (5. o.) - Úgy, mint a többi ember

A dolgozat szerzője: Varga Veronika 5. o.
Intézmény: Tapolcai Általános Iskola Batsányi János Tagintézménye
Felkészítő tanár: Csank Péterné

Azért választottam ezt a témát, hogy korunk nagy kérdésére a másság, a fogyatékosság elfogadására megtaláljam a választ. Főként arra, hogyan segíthetünk más embertársainkon. A téma fontosságát jelzi, hogy nem telik el nap, hogy ne hallanánk róla a médiában. Osztályomba is jár egy hallássérült tanuló, aki a barátnőm, és kíváncsi voltam arra, amit nála megtapasztaltam, az vajon vonatkozik-e a többi fogyatékkal élő emberre is. Empátia, tolerancia, elfogadás és segítőkészség: e szavak jegyében írtam a témáról.

Azt vizsgáltam, hogy a másságot, a fogyatékosságot mennyire fogadják el osztálytársaim, és hogyan élik meg mindennapjaikat velünk a fogyatékosok? Vizsgálódásaimhoz a látás – és hallássérült tanulókat választottam ki. Három hipotézisem volt: akiknek környezetében vannak sérültek, azok sokkal empatikusabbak. Feltételeztem, hogy vannak toleráns és kevésbé toleráns gyerekek. A harmadik hipotézisem az volt, hogy a tanulóknál az elfogadás, ill. el nem fogadás a sérüléstől független.

Először megvizsgáltam, hogy a történelem során hogyan viszonyultak az emberek a sérültekhez. Utána áttekintem, hogy mit ír a szakirodalom a siketekről és a vakokról. Kutatásomban a sérülteket és az osztálytársakat egy általam összeállított kérdőíven keresztül vizsgáltam. A Tapolcai Általános Iskola mindhárom tagintézményéből az 5. 6. és 7. osztályos ép tanulókat választottam ki. Összesen 180 válaszadót értékeltem. Ezek a kérdések zárt végűek voltak, és 5 kérdésre kellett a tanulóknak válaszolniuk. Kutatásom második részében 4 látás és 4 hallássérült tanulót kérdeztem meg, akik 13 kérdésre adtak választ. Az összefüggő kérdéseket itt is párban elemeztem. Vajon hogyan tudnak betegségükkel együtt élni? A szülők vagy a gyerekek elfogadóbbak-e irányukban?

Összegzésképpen elmondható, hogy a bennem felmerült kérdésekre megkaptam a választ. Az első és második feltételezésem be is igazolódott. A harmadik hipotézisem azonban nem állta meg a helyét. Valójában a gyerekek szelektálnak az elfogadás terén, mert szívesebben segítenek a hallássérülteknek. Vizsgálataimat egy vak nővel készített interjúval is alátámasztottam. A dolgozat végső tanulságát egy kínai mese fogalmazza meg, mely szerint mindnyájan törött cserépedények vagyunk. Tehát el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban. Ez ugyanaz, mint, amikor a fogyatékos és ép ember együtt él, szépen és gondtalanul.