Juhász Zsombor: A TÖRTÉNELEM VIHARÁBAN - „AZ ÉN DÉDAPÁM 73 ÉVE FALUSI KÁNTOR”

„Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk."
(Márai Sándor)

Dolgozatomban egy rendkívüli ember életútját mutattam be. Kántori munkájának elismeréséként 2012.03.15-én Magyar Ezüst érdemkereszt kitüntetést kapott, de nap mint nap megállítják az utcán is néhány kedves szóért, máskor pedig számtalan humoros történettel szórakoztatja családját, minket az ünnepi asztal körül. Mert ez a 89 éves, mosolygós szemű öregúr az én dédapám, Tarcza László.
Vajon mi kell ahhoz, hogy valaki Magyarország egyik első emberétől vehessen át egy kitüntetést? Hogyan tekint vissza életére a dédapám, aki – az ő szavaival élve – „mindig csak a dolgát tette"? Megváltoztathatja-e a történelem vihara egy családapa hit iránti elkötelezettségét, alázatát a szolgálattal szemben?
Ezekre a kérdésekre kerestem a választ a dédapámmal és a görögkatolikus püspökkel valamint Rozsály esperesével folytatott beszélgetések során, a közös fényképnézegetések közben, vagy a sok-sok emléket felidéző ünnepi ebédek alatt. A szívet-lelket melengető történetek csak megerősítették bennem azt az elhatározást, hogy bemutassam a dédapám történetét. Úgy, ahogy ő látja, és ahogyan mi, többiek több generáción át.
Az ismereteket, az interjúkat aztán rendszereztem, kiegészítettem képekkel, egyháztörténeti, történelmi témájú könyveket tanulmányoztam, és ezek után – felkészítő tanárom és szüleim segítségével – elkészítettem egy vázlatot, majd a kész dolgozatot. Ennek első részében bemutattam Rozsályt, dédapám faluját, a görögkatolikus egyházközösséget, kiegészítve néhány XX. századi egyházpolitikai megjegyzéssel.A folytatásban dédapám életútját ismertetem a nagyobb sorsfordulók alapján (II., III., IV. rész). Az V. részben a Hajdúdorogi Egyházmegye püspökével történt találkozásomat írtam le, majd összegzésként készítettem egy zárszót (VI.).
Munkám eredménye egy 28 oldalas „írásmű", amelynek készítése során csak megerősödött bennem az az érzés, hogy milyen szerencsés is vagyok. Egyrészt azért, mert van dédapám. Másrészt azért, mert megismerhettem és bemutathattam példaértékű életét. Mikor megkérdeztem tőle, mit jelent számára az érdemrend, viccesen azt válaszolta, hogy elsősorban az öregséget. Majd miután látta a kinyomtatott dolgozatot, komolyra fordította a szót: „Legalább marad belőlem valami nektek." Igaza volt, de az a „valami" nem papíralapú, és nem elég hozzá egy érdemrend.