MESTER és TANÍTVÁNYA

Tóth István: A természettudomány kutatásmódszertanának adaptációs lehetőségei 10-14 éves tanulók tudományos diákköri munkáinak megvalósításához
Megtekint...

Hasznos linkek

A projektet támogatták:

 

Nemzeti Tehetség Program

logo nemzeti tehetsegprogram

Emberi Erőforrás Támogatáskezelő

 emet  logo fekvo szines rgb png

 

Emberi Erőforrások Minisztériuma

logo emberi eroforrasok miniszteriuma

Aktuális

 

Versenykiírás 2020/2021

 

Tisztelt KGYTK-s Diákok, felkészítő Pedagógusok, Szülők!

 

Tájékoztatjuk Önöket, hogy a XX. jubileumi KGYTK-s versenyt digitális formában rendezzük meg. Abban az esetben, ha a COVID 19 járványügyi helyzet 2021. májusában megszűnik, a döntőt személyes részvétellel bonyolítjuk le.
 
Azoknak a tanulóknak, akik az előző évben elkészített pályamunkával szeretnének a versenyen részt venni, az idei versenyre újra jelentkezniük kell.
 

  

Kiss Albert a KGYTK TT elnöke

 

Zsohár Veronika, 8. osztály; Zalabér - Látod, ennyi volt!

Rólad akarok írni, a veled átélt pillanatokról…, az érzéseimről. Koncentrálok, keresem a téged legjobban jellemző szavakat.  Próbálom újra élni a csókjainkat, a pillantásod, az ölelésed, a mosolyod. Újra zeng a fejemben a hangod, ahogy angolul beszélsz nekem, és újra belém hasít az érzés, hogy hiányzol. S ekkor sír a szívem a fájdalomtól, mert mindennap minden percében leperegnek előttem múltunk képei. Nem tudom mit tettél velem, nem tudom, mi tesz téged oly feledhetetlenné.

Azt hiszem, elgyengítettél és sebezhetővé tettél. Amikor legelőször csókolóztunk – emlékszel? Egerben, az egyik parkban, egy padon - akkor valami olyasmit éreztem, amit soha senkinél. Téged is nagyon váratlanul ért, hogy hirtelen megcsókoltál. Én csak néztem magam elé, és pezsgett az ajkam. Annyira jó volt, annyira gyönyörű.  Ettől a pillanattól kezdve az országjáró nyaralásból hátra maradt napokat a romantikus együttléteink ölelték fel, ami meglehetősen rövid volt. Rövid volt, de csókokkal, érintésekkel teli. Úgy tűnt, mintha már 5 éve lennénk szerelmesek. Istenem… Mennyit nevettünk, mennyit dicsértél. Imádtam, hogy olyan perverz vagy.

Aztán elérkeztünk az utolsó estéhez. Ekkor az egész éjszakát szinte együtt töltöttük, míg el nem küldtek minket végképp aludni. Akkor is folyamatosan csak csókoltál. S a csókos „ütközetek” közepette kimondtad azt a különleges szót, kimondtad, hogy SZERETLEK. És én elhittem!

Reggel eljött a búcsú ideje. Emlékszem, ideges voltál és siettél. Adtál a számra egy utolsó puszit, megöleltél, és szinte futottál lefelé a lépcsőn.  Elmentél! Ezután már csak a testem volt az emberek között, a lelkem valahol az elmúlt hét filmbe illő történései között bolyongott. Aztán én is elhagytam a várost. Hatalmas távolságot éreztem. Azt hittem, csak kilométerekben.

Azután még pár hétig tartottuk a kapcsolatot, de aztán nem írtál. TE élted tovább úgy az életed, mint egymásra találásunk előtt, én viszont egyre jobban éreztem magam képtelennek, egyre jobban lettem szerelmes és egyre jobban törtem össze.

Majd augusztusban újra találkoztunk. Összejött a haveri körünk az én szülővárosomban.  Amint leszálltál a buszról, furcsa voltál. Úgy öleltél át, mint ahogy a többieket, csak úgy „barátian”. Valami azt súgta, hogy sosem fogom már azt a Mátét visszakapni, akit abban az öt napban adott a sors. A nap folyamán újra közeledtél felém, majd félre hívtál beszélgetni. A folyópartra mentünk. És megkérdezted: - Dóra, mit érzel irántam? Tudnom kell!” – s előlépett a ,,kétségbeesésből hazudok” Dóra. Megéreztem, hogy nem szerelmet akarsz vallani, ezért ezt mondtam: ,,Nem szeretlek, csak bejössz, mint ahogy én neked. Semmi komolyabb, facebookon csak azért mondtam, mert össze voltam zavarodva”. S ekkor meredtél magad elé, gondolkozó arcot vágtál s így szóltál: - „Oh, de jó! Mert én nem tudtam elfelejteni az exem. Nem vagyok beléd szerelmes.”

Ezután köpni, nyelni nem tudtam. Csak fogtad a kezem és néztél rám. Én mosolyogni próbáltam.  S önmagad fényezését megszakítva felvilágosítottalak, hogy a társasági életem eléggé a topon van, s néhány srác a szívemért küzd. Így próbáltam mutatni, hogy nem okoztál fájdalmat, sőt, hidegen hagy, hogy más lánnyal jobban érezted magad, meg hogy valaki jobb nálam.

Magamban elmondtalak a világ legvisszataszítóbb figurájának, és az általad istenített csajt a világ leggonoszabb, amolyan Szörnyellához hasonlító lénynek képzeltem, akit nem csak én, de még a pokol démonjai is üldöznek, és a történet végén meggyilkolok. S lejátszódott a fejemben, ahogy e barbár tett után kézen fogva sétálunk a naplementében, tudván, hogy az enyém leszel ÖRÖKRE. Az én szerelmem, az én féltett kincsem.

De ez csak a fejemben volt így. A valóságban csókolgattál tovább, s én próbáltam kiélvezni, hogy erre az egy napra legalább visszajön az a ,,Felhők felett három méterrel” érzés, amit nem is olyan rég még éreztem.

Eltelt a délután, beköszöntött az este, indult a buszod. Az egész banda kikísért téged a buszmegállóba. S mikor a végső búcsúzásra került a sor, úgy köszöntél el tőlem, mint a többiektől. Nem csókoltál meg, nem pusziltál meg, csupán csak megöleltél s elmentél. Kikanyarodott a busz, nem láttalak tovább. Ekkor rohantam haza, könnyeimet törölgetve. A többiek utánam jöttek, vigasztaltak. Mondták, hogy,,te úgy is szebb vagy, mint az a másik csaj! Jaj, ne már, hogy a Máté után sírsz, hisz te jobbat érdemelsz.” Mindenki segíteni akart rajtam.  Egyesek a nevedet sem ejtették ki előttem. A legjobb barátod elmondott téged a világ legnagyobb tuskójának… és igaza volt.

De ezek nem hatottak rám, nem tudtam élvezni a bulit, sem a többiek viccein nem tudtam úgy kacagni, mint régen. Halottnak éreztem magam, akit sajnos nem temettek el, hanem hagyták, hogy a hulláját a köznép mindenféle gúnyos rajzzal megszégyenítse, s kinek lelkét sem a pokol, sem a mennyország nem fogadta be, mert az a sorsa, hogy a semmi űrjében bolyongjon magányosan, kimerülten.

S most is telnek a napok, az órák, múlnak a percek, de minden egyes versben, ölelésben, elköszönésben, álomban, lépésben, ritmusban, dalszövegben, elhullajtott könnycseppben a lényed ott vigyorog rám, s újra elindul az agyamban az a rövid kis történet, amit átéltünk.

Szenvedek amiatt, hogy nem tudlak elfelejteni, de mégis jó arról fantáziálni, hogy szeretsz, hogy vársz rám, hogy hozzád tartozom. Legalább a képzelemben a tied vagyok. S ekkor megnyugszom, de jön a keserű, otromba, szemét valóság, ami ráébreszt arra, hogy ennyi volt, több nekem nem jutott.