Molnár Villő - Az intézményes zeneiskolai oktatás előzményei Dorogon (1880-1953)

Témámat eddig még tudományos igénnyel, a teljességre törekedve senki nem írta meg. Olyat is tapasztaltam anyaggyűjtésem során, hogy a kisebb leírásokban számos hiba, téves adat olvasható. Ezért kutatásom közben dokumentumokból (könyvek, sajtótermékek, visszaemlékezések, képek, plakátok stb.) válaszokat kerestem a tisztázandó kérdésekre.

A bányavidék zenekultúrája a külföldről betelepült bányászok tudására támaszkodott. Kutattam a dorogi szénmedence nemzetiségi településein élő zenei és szóbeli hagyományokat. Sok hasonlóságot találtam a katona- és a bányászzenekarok felépítésében, játékstílusában, zenei anyagában. Azt tudjuk bizonyítani, hogy a kisebb szórakoztató együttesekből a nagy bányatársaságok idejében (1890-es évek) jöttek létre a nagyobb létszámú, szimfonikus jellegű zenekarok.

Az intézményes zeneoktatást megelőzte az önműveléssel szerzett hangszeres tudás elsajátítása, ehhez szükség volt idősebb családtagokra, muzsikusokra, a fiatalokat tanító felnőttekre.

A zenekarok működésének a karmesterek voltak a motorjai. Tanulmányomban három jól képzett dirigens félévszázados működését tekintettem át, értékeltem a zenekarok fejlesztéséért tett erőfeszítéseiket. Részletesen elemeztem a legfontosabb személy, Buchner Antal esztergomi főszékesegyházi karnagy és orgonista munkásságát. Ő zenekart fejlesztett, emellett zeneszerzőként is gazdagította Dorog zenekultúrájának történetét. Távozása után is fellépéseket biztosított a bányász muzsikusoknak. Utóda, Grósz (Gáldi) Ferenc ezt a munkát folytatta, levente zenekarral gondoskodva az utánpótlás neveléséről.

Külön fejezetben számolok be a bányászcsaládból indult, majd hangversenyező és zenét oktató művésznőről, Vörösné Kürschner (Kamarás) Líviáról, aki Grósz (Gáldi) Ferenccel közösen teremtette meg az első intézményes zeneoktatást. A sajtóhírekben ámulva számoltak be a hírlaptudósítók művészi játékáról, később pedig tanítványaival elért eredményeiről. Városunkban máig ismeretlenek ezek a korabeli lelkes tudósítások. Közlöm írásomban olyan hangversenyeinek beszámolóit, mint a Nyugat folyóirat és Babits Mihály esztergomi irodalmi estjén nyújtott kimagasló zongorajátékát, vagy a párkányi csata 150. évfordulóján nagy sikert arató Chopin-játékát. Tanulmányomban bemutatom a bányászzenészek legfőbb támogatóit, a dorogi bányaigazgatókat, akik nélkül nem működhetett és nem fejlődhetett volna a zenekar. A félévszázados zenetörténetnek végül bemutatom olyan jeles tagjait (Bulhardt Vilmos harsonaművész, Fódi János karmester és zenekutató, Borbély Gyula karmester stb.), sőt több generációs családjait (Tarjáni, Lencsés család), akik ebben a zenekarban kezdték pályafutásukat, hogy aztán világhírű muzsikusok legyenek.

Ezzel a munkámmal azt kívántam bemutatni sok bizonyítékkal, hogy a bányavidék zenei életének főszereplői valóban a messze földről ide költözött nemzetiségi muzsikusok voltak, az ő tudásukra támaszkodhattak az újabb muzsikusgenerációk, majd a zenét oktató intézmények. Írásom megalapozhatja a teljes zenetörténet publikációját.

Molnár Villő